2012. február 27., hétfő

Lemon curd

Na pláne ha Meyer citromból készül.
Ha már itt élünk, aztán meg elém jött a Lehel csarnokban, vettem M.citromot. Készítettem is a fenti nevű krémet. Egy részét elkevertem mascarponéval, mákos sütibe kentem. Elfogyott. Ma, míg hazafelé tartottam a 220-assal, eszembe jutott, hogy kalács... Hokkaido... Lekenve a citromos krémmel... Megszórva csokilencsével...

Már kel a formában...
A ...-nál lehet nyelni nagyokat...

Mivel ez nem gasztroblog, képet ne várjatok!

(És az iskolai "élményeimről" egy szó se essék!)

2012. február 16., csütörtök

...

Van úgy, hogy az ember nagyon nagy árat kell fizessen valamiért...
Például most.

2012. február 12., vasárnap

2012/5-6.




A képeken a két utolsóként elkészült darab látható. Ennyi és nem több. A napjaim mostanában másról szólnak: a munka korábban is megvolt, de most hozzájön a BKV-zás, amit olvasással teszek tartalmassá, bár reggel 6-kor kevéssé vágyom a betűkre..., meg az egyesült család több időt igényel a házi munka tekintetében. Nem kell ragozni, mindenki tudja, miről beszélek.
E pillanatban épp harci sebesült vagyok, mert amikor a jénai tetejét vettem le a kenyér kisülése után, jól leégette a kézfejem a forró gőz. De mindig sietni kell... Most csend van egyébként, a két kisebb és a családfő elmentek valahová, a nagy meg még alszik... Legény volt ugyan éjjel, de nappal nem nagyon tud az lenni...
Közben sült kenyér, kel a kalács, mindjárt készítem a sütibe a krémet (a tegnapi csajos klubban isteni finomságok voltak, Foncsi tortájához próbálok ma hasonlót elkövetni a Makóról hozott házi túróból), közben persze készül a mai és a holnapi ebéd (részben már elkészült) azokból a hozzávalókból, amik nem fértek be sz itteni kis fagyasztóba, de el kellett hozni tegnap a kisvárosból, hogy ki tudjuk kapcsolni az áramot.

Igen, tegnap ott jártunk. Ahogy az autópályáról leértünk, egy másik világba érkeztünk: minden csupa hó, sajnos az utak is. Egyszerűen nincs eltakarítva a hó. Nem a járdákra gondolok elsősorban, hanem a főbb és kisebb utakra. A központban is jártunk, katasztrofális a helyzet. Így nem csodálom, hogy tanítási szünetet rendeltek el: kb. lovas szánnal vagy PSZH-val lehetett volna közlekedni az utakon. Persze sok helyen a járdán is a fél méteresről 25 centisre taposott havon kellett sétálni a -15 fokban.

Viszont volt csajos klub. Sajnos nem tudtam végig ottmaradni, de amíg ott voltam, eszméletlenül jól éreztem magam. Hiányoztak... Hát igen. Itt egyedül vagyok, baráti kapcsolatok nélkül... Nem panasz ez, csak tényközlés. Ennyi idősen és ennyi rendelkezésre álló idővel nehéz új kapcsolatokat kialakítani. Visszakaptam a családomat, de ez némi lemondással is jár. Nem bánom, de attól még hiányoznak sokan a régi életemből. Még a tanítványaim jó része is, akikkel már megszoktuk egymást, akik közül sokakat megkedveltem.

Ami nagyon jó: Viki imádja az ovit, nagyon hamar beilleszkedett, az utóbbi 2-3 hét már teljesen
problémamentes volt, az óvó nénik is mondták, hogy semmi szomorkodás nincs a nap folyamán, mindenben részt vesz, jókedvű, stb. Sokat mesél az oviról, de emlegeti a régi ovit is. Néha elsoroljuk a makói ovisok nevét a jelükkel együtt.
Minden érdekli, külön program a metrózás, villamosozás (most is tömegközlekedve mentek el valahová), a közeli erdőt is meg kellett már nézni, a Hősök terén is szaladgált. Sok itt az élmény, az új inger, amit gyorsan befogad.
Ami Makón nagyon nehéz volt, az itt megoldódott: este időben fürdik, mesélés után alszik, reggel pedig magától kel jókedvűen. Én ebből kimaradok, mert akkor én már ülök a tömegközlekedés valamelyik járművén. Másból is kimaradok, mert Apa viszi reggel oviba (nem viszi, mert gyalog mennek az igen közeli oviba), délután pedig legtöbbször Bálint megy érte.
Ez hiányzott neki Makón: a többiek. De most itt vagyunk mind együtt! Végre!