Ma

Kipróbáltam tömegközlekedve az új sulihoz az utazást. A lakástól busszal tizenakárhány megálló, aztán metróval végállomástól a másik végállomás előtti megállóig, utána villamossal x megálló... Gyakorlatilag naponta kétszer át fogom szelni Pestet észak-déli irányban. Ez kétszer kb. másfél óra utazás (visszafelé kicsit rövidebb). Ez azt jelenti, hogy naponta el tudok olvasni egy könnyedebb regényt vagy kétnaponta kész lehetek egy egyszerűbb kendővel, esetleg Vikinek egy pulcsival, háromnaponta egy nagyobb darab kötöttel, hetente elolvashatok egy komolyabb és hosszabb regényt.
Tudom, nem így lesz, mert korán reggel valószínűleg eltelik egy óra, mire teljesen magamhoz térek és munkára alkalmas állapotba kerülök. De azért jó így is végiggondolni.

Akkor is jó, hogy itt vagyunk végre!

Vikin látszik, hogy most jó neki, együtt a fiúkkal, együtt mindannyiunkkal. A makói napokon csak én látom, milyen, de óriási a különbség. Kiegyensúlyozott, vidám, jön-megy a fiúkhoz, Bálinttal alszik egy szobában. Azért, hogy ilyen legyen, napi 2 és fél - 3 óránál több utazást is vállalnék.

Isteni kenyereket sütöttem, kalácsot is, most túrós batyu kel éppen. Azt hiszem, hiányzott ez a fajta tevékenység is. Bár abban is szinte biztos vagyok, hogy a dolgos hétköznapokon nem házi kenyeret eszünk majd...

Közben kötök, most Vikinek egy hosszú mellényt. Elolvastam egy újabb könyvet (Lisa Jewell: A házibarát). És... házi Szívek szállodája maratont rendezünk esténként. Nagyon jó!! Most minden jó.