Régóta nem írtam könyves bejegyzést, pedig sokat olvastam. Nem mélyen szántó gondolatokkal teli könyveket, inkább olyanokat, amik pihentettek, szórakoztattak este későn, mire odajutottam, hogy olvassak.
Már egy ideje nem is írom az olvasós listámat... Talán majd újrakezdem...
A blog arra is jó, hogy itt készítsem el az olvasós leltárt.
A legutóbbival kezdem.
Már egy ideje nem is írom az olvasós listámat... Talán majd újrakezdem...
A blog arra is jó, hogy itt készítsem el az olvasós leltárt.
A legutóbbival kezdem.
Claire Calman: Leckék vasárnapi apukáknak
(Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007)
Érdekes könyv. A tipikus kétgyerekes család életének egy szakaszát, egy válságos szakaszát ismerhetjük meg belőle. A férj (Scott, akinek a keresztneve igazából Denise) teljesen feleslegesen megcsalja a feleségét, Gailt. Az asszony erre rájön, majd egy vita után egyszerűen kizárja a lakásból a férjet. Különélnek ettől kezdve.
A regényben a család négy tagja felváltva meséli el szinte ugyanazokat az eseményeket, természetesen a saját szemszögéből. Így megismerjük a véleményüket, az érzéseiket és azt, hogyan élik meg a történéseket. A két gyerek, a lassan 10 éves Rosie és a 13 éves Nat szövege talán a legérdekesebb. Amit ők látnak, tudnak (hiszen a teljes igazságot nem mondják el nekik kendőzetlenül), az sokszor félreértés, részinformációk alapján ítélnek, de ez nem róható fel nekik: gyerekek, akik nem tudnak és nem érthetnek mindent.
Persze a szereplők elmondásából a korábbi életüket, családjukat is megismerjük. Látjuk, ahogy gondolkoznak, ahogy rájönnek, hogy a házasságuk már régóta nem olyan, amilyennek lennie kéne. Talán sosem volt az. Azt is nyomon követhetjük, meddig áltatja magát azzal Scott, hogy Gail majd visszafogadja. És ott vagyunk, amikor belátja, hogy ez nem fog megtörténni.
Sok leckét kell megtanulnia, de megtanulja és talán jobb ember lesz, mint a házasságuk idején volt.
A könyv nyelve közelít az élőbeszédhez. A kislány pont úgy beszél, ahogy a vele egyidősek, a fiú is éppen úgy, mint egy kamasz. A többi szereplő beszédén is érződik a neveltetés nyoma, az iskolázottság (vagy annak hiánya), az érzelmek hatása. A párbeszédek nem erőltetettek, hétköznapiak. A humor sem hiányzik a regényből.
A regényben a család négy tagja felváltva meséli el szinte ugyanazokat az eseményeket, természetesen a saját szemszögéből. Így megismerjük a véleményüket, az érzéseiket és azt, hogyan élik meg a történéseket. A két gyerek, a lassan 10 éves Rosie és a 13 éves Nat szövege talán a legérdekesebb. Amit ők látnak, tudnak (hiszen a teljes igazságot nem mondják el nekik kendőzetlenül), az sokszor félreértés, részinformációk alapján ítélnek, de ez nem róható fel nekik: gyerekek, akik nem tudnak és nem érthetnek mindent.
Persze a szereplők elmondásából a korábbi életüket, családjukat is megismerjük. Látjuk, ahogy gondolkoznak, ahogy rájönnek, hogy a házasságuk már régóta nem olyan, amilyennek lennie kéne. Talán sosem volt az. Azt is nyomon követhetjük, meddig áltatja magát azzal Scott, hogy Gail majd visszafogadja. És ott vagyunk, amikor belátja, hogy ez nem fog megtörténni.
Sok leckét kell megtanulnia, de megtanulja és talán jobb ember lesz, mint a házasságuk idején volt.
A könyv nyelve közelít az élőbeszédhez. A kislány pont úgy beszél, ahogy a vele egyidősek, a fiú is éppen úgy, mint egy kamasz. A többi szereplő beszédén is érződik a neveltetés nyoma, az iskolázottság (vagy annak hiánya), az érzelmek hatása. A párbeszédek nem erőltetettek, hétköznapiak. A humor sem hiányzik a regényből.
1 megjegyzés:
felkeltetted az érdeklődésemet! el fogom olvasni!
Megjegyzés küldése